Bárányka Óvoda

„Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." (Péld. 3,5-6)

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt az Igét adta nekem az óvodával kapcsolatban. 2005 márciusában kaptam először ezt a bátorítást, mikor ez az egész óvoda-ügy elindult. Azóta rengetegszer eszembe juttatta ezt a Szent Lélek, hogy nem kell aggódnom, „csak” Istenben kell bíznom. Ennek ellenére még mindig tanulom a leckét…

Fantasztikus, hogy kézzel fogható, ahogy Isten munkálkodik itt az óvodában: átéljük a gyerekekkel együtt imádságaink meghallgatását, kéréseink beteljesülését. Annyira jó megtapasztalni, ahogy az elvetett Ige-magok elkezdenek növekedni nem csak a kisgyermekek, hanem a szüleik életében is.

Isten kegyelméből megengedi látnunk, ahogy az evangélium hirdetésének nyomán széthullott családok élete helyre áll, hogy a keresők rátalálnak a helyes útra, a békességre. Csodaként éljük meg, hogy a szerda esti imakörökön egyre többen vagyunk, akik keressük az Istennel és az egymással való közösséget.

Nem értjük, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben hogyan lehet, hogy Isten nem hiánnyal, hanem plusszal zárja a költségvetésünket.

Álmomban sem mertem arra gondolni, hogy valaha fogok olyan munkahelyen dolgozni, ahol (először hárman, de most hatan is) teljes egységben, szeretetben tudunk egy cél érdekében dolgozni, szolgálni Istennek. Ahol együtt tudunk imádkozni minden kedden egymásért, az óvodás gyermekekért, szüleikért. Ahol ugyanazon bibliai értékrend alapján éljük a mindennapjainkat, és ahol meg lehet beszélni a felmerülő kérdéseket anélkül, hogy bárki megharagudna.

Isten hatalmát csodáljuk, miközben az óriási hegynek tűnő nehézségeinket szép sorban megoldja. Leomlanak a falak, miközben tanulhatjuk, gyakorolhatjuk a türelmet, hitet, és megtanulhatunk egyre jobban bízni a világ Teremtőjében.

Ő az, aki annyira szeret, hogy elküldte egyetlen Fiát, Jézust, hogy megbocsáthassa bölcstelenségemet, tévedéseimet, szeretetlenségemet, türelmetlenségemet, indulataimat – bűneimet.

Ő adott mellém olyan férjet, aki mindenben segítőtársam, aki a jó és rossz napokban egyaránt kitartott mellettem.

Ő küldött angyalokat családtagok, barátok formájában, akik mellénk álltak az elviselhetetlennek tűnő csalódásainkban, fájdalmainkban, és akik Isten szeretetével bátorítottak a reménytelennek tűnő helyzetekben.
Ő tudja, hogy meddig nem betegedhet le az „egyszem” dajka nénink, és a „kétszem” óvónénink, vagy mikor van itt az ideje, hogy kapjunk egy óvodatitkárt, aki egy nagy hiányt pótol, vagy mikor üzennek nekünk, hogy alkalmazhatunk még egy óvónőt ajándék pénzből.

Ő ad nyitott ajtókat az ügyintézésekhez, szaktudást a könyveléshez, eligazodást a sűrű sötét törvények rengetegének erdejében.

Ő indítja az embereket, hogy imádkozzanak ezért a szolgálatért, Ő rendeli ki a segítőket, akik kitakarítják az imaházat a rendezvények után, akik kérés nélkül kigyomlálják a kertet, akik önzetlenül besegítenek a pénzügyi, bankos ügyeink intézésébe, akik támogatják az óvodát játékokkal, (ezek folyamatos javításával), bútorokkal, anyagiakkal; akik számítógépes, közgazdasági vagy fejlesztő-pedagódusi ismereteikkel járulnak hozzá az evangélium terjedéséhez.

Képtelen lennék mindent felsorolni, és ezt így összeszervezni, de Istent dicsőítjük azért, hogy Ő ezt kegyelméből megteszi!

„nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra…” II. Kor.4,18
„mert hitben járunk, nem látásban…” II.Kor.5,7
„az igaz ember hitből fog élni…” Gal.3,11
Ezek a legutóbbi üzenetek, amiket kaptam Istentől. Így nézek elébe a már látható (és még nem látható) nehézségeknek, kérdéseknek,( pl az óvoda-építésnek is).
Ezt kívánom Nektek is!

Áldott legyen mindezekért az ő neve!

Feketén-fehéren...

A minap egy szerény kivitelű, de annál gazdagabb tartalmú iromány került a postaládánkba. Amolyan "szórólapként" dobták be, egyszerű volt, mégis kitűnt a többi közül.

A5-ös formátumú, mindkét oldalon teleírt, mégis tetszetős, a lényegi szöveg kiemelésével pedig könnyen átolvasható volt. A címe ennek az irománynak ez volt: "Az örökkévalóságról" Életünk legfontosabb kérdését - az örökélet kérdését - tárgyalta. Leírta nekünk az Úr Jézus szavait, amit Nikodémusnak mondott, és a végén egy rövid imára is buzdított, hogy mondd ki: Jézus az én Uram, Jézus az én Megváltóm, Jézus az én gyógyítóm.

Szokatlan ez a mai színes világunkban. Amiben persze nem az a baj, hogy színes, hanem hogy túlbonyolított. Az információk halmaza között pedig elvész a lényeg!

Arra gondoltam, hogy milyen sokszor így csomagolom az evangéliumot: bonyolultan, különféle taktikák, burkolt utalások, esetleg kultúrált megjelenés mögé. Pedig az evangélium nagyon egyszerű! Isten úgy "szerkesztette" az ő "kiadványát", hogy minden ember el tudja olvasni! Feketén-fehéren - egyértelműen, egyszerűen - mégis mindent elmondott.

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Istenem, segíts, hogy életemmel ne elrejtsem, hanem megmutassam az igazi kincset!

Teológiai élmények

Legelőször arról szeretnék pár gondolatot írni, hogy hogyan jutottam (juthattam) ennek a sokatmondó szónak a közelébe, hogy „teológia”.

Megtérésem után nagyon sok minden a helyére került. Elhagytam bűnöket (Halleluja!) –ezt azóta is próbálom gyakorolni -, kezdetem felhagyni a felesleges álmaim kergetésével, kutatásaival, így azzal, hogy diplomát szerezzek. Természetesen nem a diploma ellen „hadakoztam”, hanem azzal a képzelettel, hogy attól boldogabb lesz az ember. Azóta tudom, hogy a szív sokkal magasabb rendű, mint az ész. (Ezt nem a biológiai ismereteimre alapozom.)

Már a felvételi vizsga is más volt, mint amikor az ember „ilyen helyeken jár”. A rideg, ideges légkör helyett, inkább barátságos, közvetlen, bátorító hangulatokra emlékszem vissza.

Azonban az első, legkedvesebb élményem mégis az volt, amikor az első napon dr. Komesz Mátyás tanár úr kijött az iskola épületéből és szélesre tárt karokkal és még szélesebb mosollyal fogadott minket. (A tanár úrról egy gondolat: valamelyik budapesti baptista gyülekezet tagja.)

Nagyon szívesen emlékszem vissza dr. Kováts György lendületes és felemelő óráira (Újszövetségi bevezetés, Evangelizáció, Lelkigondozás). Még manapság is megdöbbent a főigazgató Paul Gracza alázata, közvetlensége, szeretete, amikor a folyosón összetalálkozva kicsit törve a magyart megkérdezi: „Miklós, hogy vagy, mi van Kecskeméten?”. És tudom, hogy a kérdése nem csupán formalitás.

De nem szeretném sorolni a tanárok neveit és pozitívumait, mert az egész Követ csupán azzal telne be, inkább szeretnék pár sort írni az iskola légköréről. Utánozhatatlan. Amikor Isten mélységei, bölcsességei, és szeretete egy vidám, közvetlen légkörrel párosul, az tényleg utánozhatatlan. Hangos nevetések, jó beszélgetések színhelye is ez az iskola. Jó kapcsolatok, barátságok szövődnek, jó látások alakulnak ki.

Természetesen, mint itt a földi „mélységekben” itt az iskolában is vannak „árnyékoló” tényezők: osztálytársak elvesztése, határidők, uv csekkek, lehetetlen(nek tűnő) vizsgák.

De milyen is legyen egy iskola?!

Befejezésül annyit, hogy örülök annak, hogy pár gondolat erejéig ízelítőt nyújthattam ebből a remek helyből és, hogy magasztalhatom ezért is (és a sok csodáért, amit itt átélhettem) a Drága Mennyei Atyámat.

 

Momentumok a lelkipásztor beiktatásról

Mikor a cikket írom, még az élmények kavarognak a fejemben. Nem tudom pontosan a jókívánságokat testvérekhez kötni, azonban három számomra fontos momentum, illetve idézet azonnal eszembe jut.

Nagyon jó volt hallani Mike Sámueltől, hogy az előző estén azért imádkozott, hogy a beiktatási alkalmon az Úr Jézus dicsőüljön meg. Az Úrról szóljon az a nap is. Mi is, én is erre vágyom, hogy imaházunk bármilyen alkalmat, összejövetelt tart, Urunk, aki hatalmas, de egyben végtelen szeretetű Istenünk, áradjon ki ránk, formáljon bennünket az Ő hasonlatosságára.

Szó volt arról, hogy Kovács Géza bácsi könyvét olvasva a misszió stratégia megragadta Sámuel figyelmét. Itt érzem fontosnak megjegyezni, hogy engem is, és úgy gondolom, többeket is sok mindenre tanítanak és buzdítanak Géza bácsi könyvei. Nagyon hálás vagyok ezekért a kincsekért Istennek. Egyik testvér mondta: - Géza bácsi könyvei „megfizethetetlenek”, de nem a pénzbeli értékére gondolt.

Megragadó volt számomra az a gondolat is, amellyel Laurát köszöntötték. Tudom és hiszem a „meggyökerezéshez” sok-sok törődés gondoskodás szükséges egy család életében. Szeretném, ha gyülekezetünk jó táptalaj lenne, ebben a gyökerezésben és a felépülésben is, Krisztus kegyelméből.
Ahogy Kübler János is mondta: Szeressétek a pásztort, és ezt nyilvánítsátok is ki…

A beiktatásról ezek szívemben maradtak. Egy gondolatot szeretnék még végül megosztani veletek, ami megfogalmazódott bennem. Én még most sem fogtam fel, hogy Géza bácsink „elköszönt”. Azt viszont meg sem kellett szoknom, hogy Sámuel és családja itt van, mert mintha eddig is itt lettek volna köztünk. Lehet, hogy nagyon egyszerű a válasz, de lehet, hogy: „Mélységes nagy titok ez. Én azonban most a Krisztusra és a Gyülekezetre gondolok.” (Ef. 5,32)

 

Híre terjedt a ti Istenbe vetett hiteteknek...

Tizenöt évvel ezelőtt Isten elküldött hozzám egy fiatalasszonyt, és megüzente vele, hogy szeret. Akkor ezen nagyon elcsodálkoztam, azóta azonban sokszor megbizonyosodtam arról, hogy a tolmács pontosan adta át az Úr szavait.

Nem is erről akarok most szólni, hanem arról, hogy még mivel lepett meg engem akkor az ifjú hölgy. Igen, avval, hogy kérdésemre – hol laktok, hogyan éltek – azt felelte, megvan mindenünk, sőt, több is, mint amire szükségünk van. Ilyet – Magyarországon, a panaszkodás hazájában, főleg fiataloktól – még sose hallottam. Bevallom: azóta se túl sokszor.

Engem nagyon érdekel mások élete, szívesen tanulok belőlük, mesélek, vagy írok a követendőkről. Néhányan meghallgatnak, talán megpróbálják követni is a jót.

Visszatérve a Nagy Üzenetközvetítőmre, neki és a családjának valóban megvan mindene: a szeretet, a gyermekáldás, ráadás még a vendégszerető ház, meg a kocsi és sok egyéb. Ami eléggé meglepő, egy fizetésből élnek, annak is legalább a tizedét, azaz tíz százalékát (!) az Úrnak adják. Jó kedvvel.

Nincsen ez másképp (hadd nevezzem így) Á.-éknál sem. Róluk is mondta talán Péter apostol: ragasszatok jó cselekedetet hitetek mellé, a mellé meg tudományt. Á. „csak” két gyermeket nevel, egy kicsit, meg egy picit. Főiskolai tanulmányokat folytat, az utolsó évet fejezi be. Nem is akárhogyan. Közben a házuk is felépült.
A.-ék családja is bibliaolvasó, templomjáró, imádságos életű, nekik is megvan mindenük. Apuka, anyuka felelős munkakört tölt be, három kisgyermekük él a több és több tudást, magasabb képzettséget szerezni akarás légkörében. Mindkét szülő dolgozik tehát, tanul és továbbtanul. Természetesen zokszó nélkül, akárcsak a környezetük: lelki testvéreik.

J. életét is megfigyeltem. Több állást betöltő férje, három gyermeke van. Közöttük kamaszodók is. „Kis gyerek kis gond...” J. az egyetem után sorban tett le szakvizsgákat, kiemelkedő szorgalommal és szaktudással végzi a munkáját, maga vezeti a háztartását, és azon túl rengeteg időt áldoz a különböző – szeretetből fakadó – szolgálatokra.

– Hogy bírja, hogy bírják? – kérdezik néha bámulattal. Mosolyogva, meg imádkozva...

– Ja, úgy könnyű, – jegyzi meg valaki, aki elsétál az új imaház előtt.

I. . gyermekei már nagyok. A szűk család héttagú. A szülők dolgoznak, a gyerekek tanulnak. Nem akármilyen eredménnyel. Három leány már diplomás. Ifjú értelmiségiek. Anyuka közalkalmazott, és mert a családszervezés és a munka után még van felesleges energiája, megtervezte a mintegy száznegyvenmilliós imaházat. Tanár férje vezette a munkálatokat. A házaspár természetesen egyéb szolgálatot is végez, meg szeretne többet is.
Idős szentekről is szoktam írni. E., az egyik drága nagymama – unokái szárnyra eresztése után – édesanyját vigyázza éjjel-nappal, féltő szeretettel. Egy gyönyörű élet vége-felé áldozza fel minden óráját az idős asszony ápolásának. Nem tudna mást tenni, más lenni. Szívéből szól Isten: a szeretet. Visszhangja a gyerekeiben kél. Zs. dédi se túl fiatal. Bottal jár, úgy is nehezen. Olyankor azonban nem fáj a lába (máskor se panaszkodik miatta), amikor négy kiló lisztből készíti a kiflicskéket, pogácsákat, gyúrja a legfinomabb tésztákat a közel tucatnyi, nagyi-sütire éhes szájnak. Közben – gondolom – énekel, vagy hosszú verseket mond. Úgy szokta... Az se mindennapi, hogy valaki dédnagypapa korában napi tizenkét órákat dolgozzék. Pedig, amikor utoljára megfigyeltem, éppen azt tette, péntek-szombat-vasárnap szinte éjjel-nappal tanított. És milyen gyönyörű magyar nyelven, micsoda szókincs birtokában, milyen kulturáltan, agyhoz, lélekhez szólóan! Utána röpke hálafohász az Úrnak, és kuplung, sebváltó, gáz. G. nekiindul a nagy magyar Alföldnek. Csak a dereka és a lába öregszik, az agya, meg a szíve Jézusé...

Csak néhány pillanatfelvételt rögzítettem. Bocsánat, hogy nem tablót állítok össze, de egy-egy pár mondatból sokszor egész életekre lehet következtetni. Kiderül belőlük, hogy vannak, akik sokat vállalnak és el is végzik a feladataikat. Közben pedig kiegyensúlyozottak, sőt, boldogok. Semmi depresszió, életuntság, lelki nyavalya. És csak annyi az egész titka, hogy Isten közegében élnek, Jézus velük. Velünk.

Más is megszerezheti a titok nyitját: a lányom, a barátnőm, a kollégám, a szomszédom.

Amikor így példálózom, az jut eszembe, nem idegen tollakkal ékeskedem-e, nem tolom-e ilyenkor előtérbe a saját személyemet. Néha nem, máskor igen, akkor kapok is érte egy kis orrba vágást. Nem csak szóból ért az ember. Különben is: a szelídek öröklik a földet.

 

Keskeny ösvény a széles sávú Interneten

Amikor megvásároltam az első, a mai kor követelményeinek megfelelő számítógépünket direkt Internet felhasználási céllal, sokan figyelmeztettek, legyen tűzfalam és vírusirtóm. Aztán némi bosszúság után rá kellett jönnöm, hogy a felugró ablakok és a kémprogramok ellen sem árt védekezni. De tényleg: nem nagyszerű dolog az Internet? Sajnos be kell vallanunk, hogy a sok haszon mellett lassan túlsúlyba kerül a rombolás lehetősége, ha nem figyelünk itt is Urunk tanácsára, és mindent jól megvizsgálunk (1Thessz 5;21).
Míg a fent említett programok védik számítógépünket és egy kicsit idegeinket, emellett nekünk Isten Szentlelkének vezetése kell szívünk megőrzésére még a keresztyénként hírbetett oldalakon is. Ennyit szerettem volna kommentárként fűzni, mielőtt három ilyen oldalt a figyelmetekbe ajánlanék a teljesség igénye nélkül. Ez a három oldal számomra három fontos igényt elégít ki :az áhítatét ,a zenéét és a hírekét.

Az első cím: www.csendespercek.hu

Az általam próbált áhítatos oldalak közül ez volt a legközvetlenebb hangvételű, mert egyszerű emberek írják, és akárkinek megadják a lehetőséget, hogy beküldjön ilyen áhítatot, így akár minden nap más országból kaphatok az Úr munkálkodásáról híreket. Előnyként jelentkezett számomra, hogy minden nap működik, és frissül a szerver, mert már két helyen voltak ellenkező tapasztalataim.

A második cím: www.kerugma.hu

Ezt az oldalt azért szerettem meg, mert a főleg a Magyar Keresztény könnyűzenei világ széles skáláját jeleníti meg és teszi elérhetővé. Itt nem csak intrók, hanem a számok teljes terjedelme meghallgatható, amit ilyen mennyiségben máshol még nem találtam.

A harmadik cím: www.ebredes.hu

Ezt a portált azért szeretem, mert elég széleskörű lehetőséget, és tájékozódást ad. A fórumon megoszthatom véleményem, imakéréseket írhatok, és sok hasznos linket is innen szereztem meg, ez mellett a honlap szolgáltatásai folyamatosan bővülnek, frissülnek, és ami még lényeges: fiatalos hangvételű. Itt viszont igaz a vigyázásra intő figyelmeztetés, mert néha elhangzik néhány teológiai szélsőség, mivel a lapot sokan sokféle gyülekezetből látogatják.

 

Ismét mondom: szívből örülök

Néhány fontos dolgot tanultam meg életre szólóan, a kórházban töltött több hét alatt. Megosztom veletek. Az egyik, hogy a célját és ne az okát keressem a megpróbáltatásoknak. Máris úgy érzem, hogy sok mindenre volt jó a - nyomok nélkül soha el nem múló - betegség.

Először is annak feloldására, hogy - megvallom - eddig nem tudtam "mindenkor örülni" ("Örüljetek az Úrban mindenkor" Fil 4,4). Azóta: igen! És talán a legfontosabbal is az elmúlt időszakban gazdagodtam: hálát tudok adni mindig, mindenért. A rosszért, a bajért is.

A betegágyon nagyon sok jó kölcsönkönyvet olvastam. Köszönöm, Testvéreim! Az egyikből (Merlin Carothers: A magasztalásban rejlő erő) és a folytatásából értettem meg végre, hogy mit jelent "Hálákat adván mindenkor mindenekért" (Ef 5,2o). Eddig csak az áldást köszöntem meg, azt se hiánytalanul...

Ezek a rövid kis könyvecskék sok olyan esetet írnak le, amilyeneket én is átéltem. Először is, azt kellett felfognom a szövegekből, a példákból, hogy a rossz is benne van Isten velem kapcsolatos terveiben, legalábbis megengedi, hogy megtörténjen. Vagyis figyel rám, formál, mégpedig az én érdekemben. Ha pedig ez így van, akkor én nem jajgathatok, zúgolódhatok, zsörtölődhetek vagy akárcsak mérgelődhetek, akkor csakis felfelé kell figyelmeznem és dicsőítenem Őt a törődésért. Egyszerű, tiszta, érthető. Pedig mintegy másfél évtizedig ezt a nagyon fontos dolgot nem tudtam felfogni. Épp a lényegét nem láttam.

Ahogy most ezt leírtam, elém tolakodott a kérdés: és mi van az érthetetlen halállal, a mártírok millióival, a sok-sok egyéb nyomorúsággal? Nem, erre nem tudok felelni, nálam okosabbak se tudnak igazán megnyugtató választ adni...

De hadd mondjam el az első megtapasztalásomat a dicsőítésről és a megélt "hasznáról". Milyen vulgáris is ez a kifejezés! Tehát, úgy kezdődött, hogy nálam volt a kórházban egy könyvecske, benne elég sok pénz. Kezdem keresni, nincs. Kínos nagyon, hiszen úgy döntöttek az orvosok, hogy egy számomra ismeretlen város kórházába visznek át. Ott feküdhetek esetleg hetekig, fillér nélkül, idegen helyen.

Már majdnem elkezdek idegeskedni, amikor felidéződik bennem: dicsőítsd az Urat! Nem, nem haszonlesésből, hanem őszintén beláttam, hogy nem tanultam még eleget: nem szabad magammal hordani nagyobb összeget. Elfogadom és dicsőítem az Urat.

A távoli intézmény helyett egy elegáns budai kórházba kerülök, a lányaim és felnőtt unokáim, régi barátaim közelébe. Már csak itt jut eszembe, mégis, kérdezősködni kellene, nem látta-e valaki a pénzt. Igen naív dolog, de valahogy késztetést érzek rá. Telefon, segítőkészség, eredmény sehol. Én már rég belenyugszom, hogy nincs, hát nincs, amikor otthon - mégegyszer leírom - otthon, ahová hetek óta nem tehettem be a lábam, olyan könyvek alatt, amelyeket senki se olvas, csak megbúvik az én "bizonyságtételem", vagyis az egész összeg. Abszolút realitásában. És akárhogy próbálok fizikai, technikai, objektív magyarázatot találni rá: nincs... Ezek után még azt kell megtanulnom, hogy a csodát annak fogadjam el, ami, hiszen tudhatom, Istennél semmi se lehetetlen.

Innen már könnyen megy a dolog. Fáj a fejem: dicsőség Istennek! Talán hihetetlen, de mire végigmondom, el is felejtem a fejgörcsöt. Nem használ a gyógyszer? Dicsőség az Úrnak! - többször egymás után. Evvel alszom el, és tudom, hogy mire felébredek, javulást mutat a vérképem.

Egyik este eléggé megijedek, mintha ismét rosszabbul lennék... Akkor a Tátrából, SMS-ben jön a vigasz menetrendszerűen, mint minden nap: "kegyelmed jobb az életnél... reád gondolok" (Zsolt 63) És nyugszik a szív, lazulnak az idegek... Jézus hord karjain...

Köszönöm, Uram! Köszönöm, drága lelki testvérem az igeközvetítést! Köszönöm mindnyájatoknak, Testvéreim! Köszönöm az imátokat - lám, az Úr meghallgatta, köszönöm a látogatásaitokat! Testben, hitben erősödtem általuk, a családom, meg a betegtársaim pedig megtapasztalták, milyen a gyülekezetünk szeretete. Köszönöm a számos egyéb segítségeteket, az érdeklődéseteket!

Hazatértem után aztán azt is megértettem, mit jelent az "Örüljetek az Úrban" - idáig mindig világos volt-, de hogy: "mindenkor"?

Igen, átéltem, mindenkor. Most tudok igazán örülni mindennek, aminek talán eddig nem. Egyszerű dolgoknak is, például, hogy a saját ágyamban alhatok, magam oszthatom be az időmet, járkálhatok, egyáltalán, hogy élek. Meg sok egyébnek, amit azelőtt nem szerettem. A kórházi ágy perspektívájából minden és mindenkor (!) örömtelinek tűnik. Csak azért imádkozom, hogy maradjon ez az új ember szemléletem. Ahogy a zsoltáros (103): "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről."

Mellesleg, nem könnyű betegség a tüdőembólia, meg a mélyvénás trombózis, még ha hívő orvos kezeli is imádsággal átitatott szakértelemmel az embert...

Engem meggyógyított az Úr, ahogyan megígérte: "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem."

Így volt, így legyen!

 

Énekeljetek az Úrnak új éneket

"Dicsérjétek az Urat! Milyen jó Istenünkről énekelni!" (Zsolt. 147,1) Akár új, akár régi az ének, ha szívből énekelünk az Úrnak, az biztos kedves Neki. Egyszer olvastam egy cikket egy keresztény zenei magazinban, ahol azt írja, hogy a hívő zenészeknek azért könnyű, mert kifogyhatatlan az, amiről énekelnek.

Én sokszor végesnek érzem azt, hogy az Úrról énekeljek. Az Ige viszont ezt parancsolja (v.ö. 146-150. zsoltár), hogy dicsérjük Őt! Hiszem, hogy a dicsőítés felszabadít, az Úrnak jelenlétébe vihet. A dicsőítés nemcsak az éneklés lehet, hanem a hétköznapi életünk is, ha Őrá mutat, akkor Őt dicsőíti. Kegyelem, ha ez működik.

A dicsőítő csoportnak is ez a célja: dicsőíteni. 2001 őszén Tóth Barna vezetésével indult a csapat. Ma kicsit átalakulva Révész Laci vezeti. Szeretnénk, ha megújulna a csoport, és ha a dávidi dicsőítő rendszerhez hasonlítana. (Létszámban is:)) Ez a következőképpen néz ki: Lelkipásztor, mint szellemi vezető, a fő dicsőítésvezető alárendelve a pásztornak, ő fő zenész, vagy énekes, 3-4 tagú szólistákból álló énekesgárda, belőlük felváltva kerülnének ki az alkalmi vezetők, 4-5 tagú zenészcsapat (gitár, ütős, szólóhangszer, billentyűs) és 10-15 tagú vokál. Ez a jelenlegi vezetőnk látása, amivel én is egyetértek. Persze az új lelkipásztortól függ, hogy ez valósul meg, vagy neki más elképzelése van a dicsőítő csoporttal kapcsolatban. Szeretnénk, ha egy-egy alkalommal pár fős csoportra oszlanánk, hogy több helyen is tudjunk szolgálni, akár egyszerre is.

Ez egy átmeneti időszak a csapat életében. Szeretném, ha az, akit indít a Lélek, imádkozna a csoportért.

 

Egyre közelebb Jézushoz

Amikor 17 évesen először találkoztam hívőkkel, akkor csodálattal néztem a vidámságukat, a kedvességük és szeretetük árjában fürödtem. Addig soha senki nem szeretett igazán a szüleimen kívül. Nem voltam még kiforrott jellem, kerestem a helyem, és ők befogadtak, nem taszítottak el. Úgy tapadtam hozzájuk, mint gorillabébi az anyjához. Ők sablonos sémákba, könnyelműen belekényszerítettek egy bemerítkezésbe. Azt hittem, attól változik meg a szívem üressége, vagy attól változnak meg az érzéseim Isten felé. Nem így történt.

Nem hibáztatom őket ezért, nem tudták nekem elmagyarázni a megtérés igazi útját. Csak egy letudnivaló kötelesség voltam csupán? Nem hiszem, de nem tudták milyen vagyok. Itt elsősorban a nyelvi akadályokat látom hibásnak (külföldiek voltak). Megfeszítettem az akaratomat, küzdöttem, és már azt sem tudtam, ki vagyok. Olyan akartam lenni, mint ők, békés akartam lenni. Nem ment. Szerettem velük lenni, kedveltem őket, de ők nem vették észre kínlódásomat, és ürességemet. És ez a lényeg! Én Isten nélkül akartam Istennel élni. Hát ez nagy paradoxon. De csak volt, mert Istennek nincs lehetetlen. Ősszel visszatértek hazájukba a fiatal barátaim, és én szörnyen magányos és elhagyatott lettem. Továbbra is hetenként volt istentisztelet és biblia-tanulmányozás, de már görcs volt számomra. Végképp gödörbe kerültem. Nem értettem semmit az egészből, magamból. Istenről ugyan egyre több ismeretet szereztem, de nem volt köztünk kapcsolat. Azt se tudtam, hogyan kell az ilyet csinálni. Eljutottam oda, hogy már nem tudtam, mi az én saját gondolatom, és mi a másé. Magamra erőszakoltam, hogy én azt higgyem, amit ők. Nagyon meg akartam felelni mindenkinek, persze Istennek is.

Novemberben már nem jártam. Vívódtam. A lázadás két hónapig tartott. Elkezdtem bulizni és fiúzni, sőt Jézus megtagadásáig is eljutottam. Egyszerűen egy téves útnak, egy téves próbálkozásnak kezdtem tartani. Az volt ebben a veszélyes, hogy nem tudtam megbizonyosodni, hogy ez az út valóban hamis-e, mert nem mondta el senki nekem, hogy Isten nem úgy gondolja ezt az utat, ahogy én megtapasztaltam. Hamisnak láttam a jót, csak azért mert hamis módon, a nem működő módon akartam járni rajta. Ez olyan, mint egy papírhajóval repülni. Nem ment. De volt egy lány, aki törődött velem, aki látta, hogy ez nem jó. Ő nem adta fel. Nyaggatott. Már a csudába kívántam, és le akartam rázni. Ezért mentem el vele a gyülekezetbe. Ott nagy hatás ért, és elkezdtem kinyílni Isten felé. De még ekkor sem mertem szembeszegülni másokkal, és hagytam, hogy "megtérítsenek" egy ima elmondása által. Azt hittem, ez a kulcs, de még mindig nem volt az enyém Jézus igazán. De most legalább már jó helyen voltam. Szívtam magamba a tanítást, hittem, hogy mindez igaz. Lett hitem, ezt tudom, de még mindig nem szerettem úgy Istent, hogy mindenemet odaadjam neki. Nem ragadtam meg őt. Sokszor vágytam az érzésre, amit másokon láttam, azt a mély, szenvedélyes meggyőződést és bensőséges szeretetet. Ezt én csak nagyon ritkán éreztem. Nagyon jó keresztyén akartam lenni. Mindennek meg akartam felelni, amit Isten és a testvéreim elvárnak tőlem. Meggyőződtem róla, hogy jó ez az út. Isten elkezdte bennem a munkáját, de kellett kb. három év, hogy őszintén számot merjek vetni magammal, és szembe merjek nézni hazugságaimmal, magam és mások felé való színjátékommal.

Az egyik este magányomban és keserűségemben elsöprő és letagadhatatlan erővel hallottam Istent szólni. Aznap Jézus azon példázatát olvastam, amikor a szőlősgazda a szolgájával ki akarja vágatni a fát, mert már három éve itt van a kertjében, élvez minden jót, de nem terem gyümölcsöt. Tudtam, ez én vagyok. Nagyon megijedtem. Tényleg ilyennek lát Isten, és tényleg el akar vetni magától? Ijedelmem azt bizonyította számomra, hogy én szeretem Őt, nem akarok elmenni Tőle sehová. De akkor mit tegyek? Listát akartam készíteni: mit is vár el tőlem Jézus, mit tudok kiolvasni a szavaiból. De miután egy bibliai oldalon találtam egy tucatot, feladtam, nem is kezdtem el leírni. Kiderült számomra, hogy ha 11-et be is tudok tartani egy nap, a 12.-et már biztos nem. Nem is tudom megjegyezni ezt a sok kívánnivalót, nemhogy még be is tartsam! Véget ért a tudományom. Hát hogy lehet tetszeni Istennek? Már csak egy évem van hátra a példázat szerint, hogy megjavuljak? Tudom, kicsit nevetséges, de félreérthetetlen volt ez a számomra. Jött a válasz nem sokra rá. Hiszem, hogy alázattal kerestem Őt. És Ő nem hagyja cserben az ilyen embert. Az egyik este szintén gyötrődtem. Eljutottam arra a pontra, hogy Isten engem nem szerethet, mert én nem vagyok méltó rá. Ekkor szólt Ő: "Adri, te az enyém vagy." "Hogy lennék a tiéd, Uram? Hogy szerethetsz engem, semmit sem tudok neked adni. Nézz csak rám, még viselkedni sem tudok." Erre Ő újra: "Elég, Adri! Mondd meg nekem, ha neked lenne egy gyermeked, aki nyomorék lenne, szeretnéd?" "Igen, persze, nagyon." "Miért szeretnéd?" "Mert az enyém." "hát te is az enyém vagy, és szeretlek" Zokogásban törtem ki. Boldog zokogásban: "Hát valóban, szeretsz engem, hát, valóban kellek neked Istenem? Milyen drága vagy nekem!" Ekkor telt meg először hálával a szívem, úgy őszintén igazán először ekkor értettem meg, mi a kegyelem. Nem adhatok Istennek semmit sem. És nem is vár, csak egy dolgot: azt, hogy mikor jövök rá arra, hogy tényleg nem tudok neki adni semmit, mert Ő az, aki feltölti az életemet tartalommal, igazi, élő, eleven élettel. Azóta vagyok én boldog Istennel.

Ha keresed, Ő fog válaszolni, mint minden más élő személy, jelt fog adni magáról. Egyenest Tőle szerezz információt. Mert, hát meg kell adni mindenki saját magát ismeri a legjobban. Ne csak másokat kérdezz, hanem Istent magát, milyen is Ő.

 

Nem test és vér ellen

Szeretet Testvéreim! Ne engedjük, hogy a sátán kénye-kedve szerint ráncigáljon bennünket. Bele egy olyan csatába, amiben mi, az Úr szerettei harcolunk egymás ellen. De nem egymás ellen van harcunk, hanem „erők, és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12)

Azon a vasárnapon, amikor mi kerültünk mások kritikus szemének rivaldafényébe (gyermekeink imaházban való fegyelmezésével kapcsolatban), pont ez az igeszakasz lett elénk tárva. Isten jól időzít.

Otthon, miután kisírtam magam, Gusztival együtt az Úrnak kezdtünk panaszkodni. És olyan jó volt a sok keserűséget, fájdalmat, felháborodást kiönteni Elé, és érezni vigasztalását. A békességért és megbocsátani tudásért is ébredt vágy bennünk, azonban az érzelmek nagyon erősen dúltak bennünk, egészen a személyeskedésig elragadva indulatainkat. Újra óriási keserűség gyűlt bennünk. Éreztem, hogy ez Jézus útja, de könnyebb volt magunkat sajnálni, az önigazolás útjait keresni, mint megbocsátani. Az Úr azonban nem sokáig hagyott ezen az úton járni. Tényleg kész volt a szívünk Őt követni. Egy rádióadás részlete (amely pont az elengedésről szólt, az önigazolás keresése helyett), és egy igaz barátnőmmel való beszélgetés után nyilvánvalóvá lett előttem a másik hatalom támadása, amire eddig nem is gondoltam. Mert ahol elkezdődik a gyógyulás, az újra odaszánt életben járás, ott a Sátán mindenáron rombolni akar. Ezzel a kiélezett helyzettel is a keserűségbe akart minket taszítani, és megakadályozni bennünket abban, hogy a test építését szolgáljuk. Hála az Úrnak, ez nem jött be neki. Győzött az Úr, az imátok, az imánk ereje! Megbocsátottunk, és most már azért imádkozunk, hogy amit az Úr rajtunk keresztül véghez akar vinni, azt meg tudja tenni, legyen rá szemünk, szívünk és kezünk, legyünk helyünkön lévő fogaskerekek!

Végül az Úr rámutatott személyes bűnömre is. Mindezidáig az ördög megvakította a szememet. Belefolytam én is a kritizálásba, testvéreim megítélésébe (nem építő módon, a másik háta mögött), bírálgatásába. Nagyon veszélyes következménye lett ennek, mert utána csak úgy tudtam ránézni a másikra, ahogyan az előítéleteimben láttam, elképzeltem. Kérlek benneteket, bocsássatok meg, még ha így, konkrétumok nélkül teszem is ezt.
Örülök, hogy így alakult, mert úgy érzem, hogy ezáltal a szituáció által kicsit nyilvánvalóbbá lett mindannyiunk számára, hogy ez csak egy tünete a betegségünknek. De én hiszem, hogy képesek vagyunk – ha az Úrra nézünk – megakadályozni a megkeseredettség és az ítélkezés járványát. Csöpögtessük, sőt inkább öntsük egymás szívébe újra a szeretetet, a felemelést, a megbecsülést. Az Úr nem ad olyan törvényt elénk, amit nehéz lenne Ővele együtt járva betölteni. Ügyeljünk egymásra, szeretettel odafigyelve a másikra, olyanokra is, akikkel eddig talán soha nem törődtünk.

Nagyon sok megtört szív teng-leng a gyülekezetben, akik már a „szeretetlenség betegségen” (a kitaszítottság, a „nem kellek senkinek” érzése) keresztül tudják csak vizsgálni a többieket. S bár ők maguk sem tudják, de fertőzik a többieket, mert szenvednek. És ez a szenvedésük, akár mutatják, akár nem, kihatással van az egész testre, és egyre jobban elgyengül tőle a gyülekezet, hanyatlik a küldetés, inog a hitelesség, szürkül a fény. Ezt a személyes felelősséget értettem meg a sátoros prédikációk hatására. Nagy szükségünk van rájuk is. Nélkülük csonkák vagyunk! Nekik is vannak ajándékaik, amikkel használhatnának mások és maguk növekedésére.

De most nekik van szükségük a mi odafigyelésünkre, őszinte törődésünkre, hogy jól működjön Krisztus teste, hogy be tudja tölteni feladatát: és meglássa a világ az egymás felé való szeretetünkből, hogy Jézus eljött mindenki megmentésére.

Jó munkát kívánok!

 

Oldalak

Feliratkozás Kezdőoldal hírcsatorna csatornájára