Antal László írta: "1987 nyarán költöztem Kecskemétre. Ősztől 5-8 fiatallal jöttünk össze egy-egy ifjúsági alkalomra, amelyet a Kaszap utcai imaházban tartottunk. A bevezető gondolatokat Fekete Erzsó mondta el, majd az Ige tanulmányozása után beszélgettünk, elmondtuk hogy mit jelent számunkra az adott igei szakasz. Isten nagyon megáldotta ezt a kis csoportunkat, és egyre többen lettünk. 1988 tavaszán átköltöztünk a Vágó utca 28-ba. Ezen a nyáron házasodtunk össze Sztasák Mártival, és ekkor volt az első szeretetvendégség az új imaházban. 1988 őszétől együtt kerestük Isten közelségét, és azokat, akikkel együtt állhattunk közösen Isten előtt. Eleinte csak öten (Somogyi Tihamér és Rita, Révész Laci, és Mártival mi) jöttünk össze Tihaméréknál a Juhar utcai lakásukon. Később egyre többen csatlakoztak hozzánk.
Az, hogy lakáson tartottuk az alkalmainkat, lehetőséget adott a közvetlenségre, ezáltal a nyíltabb, őszintébb légkörre. Általában volt tea és sütemény, sokat énekeltünk új énekeket, és szólt az Ige. Később a Fekete Laciéknál az Akadémia körúton, majd nálunk a Nyíri úti szolgálati lakásunkban voltak az imakörök. Akik egyszer eljöttek, általában a következő alkalmon is ott voltak, sőt hoztak újabb barátkozókat. Átéltünk csodálatos megtéréseket, ima meghallgatásokat.
Rendszerint este hattól gyülekeztünk, és kilenc-tíz óráig is eltartott az imakör, de néha még éjfélkor is a kapu előtt beszélgettek a fiatalok. Már a gyülekezés is az alkalom része volt, a teázás, szendvicsezés, süteményezés jó lehetőséget adott a hétköznapok örömeinek, problémáinak megbeszélésére. A közös imádkozás után mindig volt éneklés, beszélgetés, bizonyságtétel, és természetesen mindig szólt az Ige. Gyakran játszottunk is, ami a légkört oldotta, hogy a barátkozók is feloldódjanak. A legtöbben az ÉZI-ből jöttek, de sokan jöttek még a tanítóképzőből és más iskolákból is. Mindmáig kiható, tartós, mély barátságok kötődtek akkor.
Amikor a létszám már olyan nagy volt, hogy a személyes problémáinkat nehéz volt megosztani másokkal, akkor több csoportot alkottunk és úgy folytattuk a beszélgetést, imádkozást. A legnagyobb létszám harmincnégy fő volt. A negyedik emeleti lakásunk ötvennégy négyzetméteres volt, és amikor csoportokra mentünk, akkor a két szobában, a konyhában, és a folyosón is volt már egy-egy csoport. Mindig megtapasztaltuk Isten áldását, és jobban vágytunk az Ő megismerésében. Utólag, ha az alattunk lakókra, és a lépcsőház lakóira gondolok, csodaként élem meg, hogy a harmincnégy ember hangos éneklése, tapsolása, dicsőítése miatt soha nem panaszkodtak. Úgy hiszem, Isten különös módon "szigetelte" el a lakásunkat, hogy senkinek sem okoztak problémát.
Rendszeresen szerveztünk kirándulásokat, melyen nem csak az imacsoport tagjai vettek részt, hanem a gyülekezetből is sokan. Fő szervezőnk a Surányi Ottó volt. Voltunk Bakonybélen, Balatonszemesen a Somogyi családnál, Dunakeszin Ficsór Károlyék nyaralójában, Lillafüreden - hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem. Ficsor Károlyék Örömhír Alapítványával különösen jó lelki kapcsolatunk volt. Többször angol misszionáriusok szolgáltak közöttünk Károly vezetésével. Rendszeresen visszatérő helyi alkalmak voltak a közös szilveszterek és a szalonnasütések is.
Mivel házi csoportként gyakoroltuk a közösséget, ezért a gyülekezet nem mindig tudta, hogy mi történik a csoportban, és - tekintettel az akkori országos jelenségekre (szakadások, karizmatikus mozgalmak) -, aggályok is felmerültek velünk kapcsolatban. Ott voltunk minden gyülekezeti alkalmon, sőt hívtuk az újonnan megtérőket a gyülekezetbe, és tanítottuk a gyülekezetben élés fontosságát. Jöttek is, azonban ott mást tapasztaltak. Akkoriban nem volt felszabadult légkör a gyülekezetben, és - bár szeretettel fogadták az új megtérőket -, mégsem érezték jól magukat, és nem épültek be. Egyik alkalmunkra Fekete Laci bácsi (nyugdíjas lelkipásztor) is eljött, és velünk örült a sok Istent-keresőnek.
Kezdeményezésünkre a gyülekezet több evangélizációt is szervezett. Ezek az alkalmak nyitások voltak a város emberei felé, ezért nem az imaházban, hanem művelődési otthonokban tartottuk. Két alkalommal az SDG zenekart is meghívtuk Perjesi István szolgálatával. Hálásan emlékszünk arra, hogy a nagyterem megtelt, és hatalmasan szólt az Ige.
A kritikus pont az új megtérők bemerítkezése körül alakult ki. Eleinte - a korábbi gyakorlatnak megfelelően - Orgoványon történt a bemerítés. Ott merítkezett be például Turi Zsuzsa néni is. Majd felvetődött az igény, hogy legyen a bemerítés Kecskeméten. Javasoltuk, hogy béreljük ki az uszodát, de nem volt rá elég nyitottság a gyülekezetben. Ezek után elhatároztuk, hogy építünk bemerítő medencét a Vágó utcai imaházban. Így is volt. Azonban mire megépült a medence, már olyan nagy volt a különbség a gyülekezet befogadó készsége és az új megtérők lelkesedése között, hogy sokan elmentek a Hit Gyülekezetébe, és azóta is ott élnek. Így a legelső bemerítkezésre már csak egy bemerítkező maradt (Kasza Gáborné Hajni), aki később szintén a Hit Gyülekezetébe ment át. Sajnáljuk hogy elmentek, de annak örülünk, hogy hitben élnek ma is.
Nagyon hálásak vagyunk Istennek ezért a korszakért: a megtérőkért, az ima meghallgatásokért, a hitben történő növekedésért, az Ő megismeréséért, a baráti kapcsolatokért! Istené a dicsőség mindezért!